„Bizony mondom néktek: ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek: menj innen oda! – odamenne, és semmi sem volna néktek lehetetlen.”
„Néha a nélkülözés fásultságában elfelejtem érezni hiányod, néha pedig úgy érzem, minden, ami körülvesz, rád vár. Néha a beletörődés természetessé váló világában nem érzem a veszteséget, néha pedig, amint nézek magam elé az utcán, téged véllek látni. A játszótéren szaladgáló furcsa kis alakok közt téged kereslek, formállak szememmel. Aztán újra eltűnsz, ha nem figyelek rád, semmivé válsz ismét. A beletörődés nyirkos homályába tűnsz. (…) A frissen mosott ágynemű illata, a háló ablaka kitárva. Egy új nap. A napfény, mely betoppan a szobába, s már sehol sem találja. Sehol. Mert veled együtt én is meghaltam.”
Hosszú volt az út, ami visszavezetett az életbe. A megnyugvásba. A megértésbe. Annak megértésébe, hogy az életemet tovább kell élnem. Megértettem, hogy innen is fel kell tudnom állni. Újra. Újra. És újra. Mert ez vagyok én.
Hazaköltöztem a szülői házba. Ez volt a világnak az egyetlen pontja, ahol biztonságban, szeretetben és megnyugvásban érezhettem magam. Napok teltek el úgy, hogy csak feküdtem a szobámban, mozdulatlanul, és egy végtelenül sötét és rideg, mély verem alján éreztem magam. Gyenge voltam és esetlen, és úgy éreztem, ez sosem múlik el. Nem láttam többé horizontot, csak egy keskeny, szűk sikátort. Ami egyértelműen a semmibe vezetett.
Vannak dolgok, amelyekhez egész egyszerűen idő kell. Sok idő kell ahhoz, hogy az átélt súlyos fájdalmak tudatosuljanak az emberben. Csak miután kisírta magát, megjárta a poklot ezerszer és ezerszer, lesz kész arra, hogy szembenézzen önmagával. Szembenézzen a világgal. Azzal a világgal, amibe nincs mese, vissza kell illeszkedni. Szüleimnek hála, itthon szégyenérzet és gátlások nélkül kisírhattam magam, megjárhattam a poklot ezerszer és ezerszer, míg egy napon újra képes voltam szembenézni önmagammal. És lassan a világgal is.
A futás. Újra a futás volt az, ami felkarolt, felemelt a földről, letörölte könnyeimet, és életet lehelt belém. Elkezdte áramoltatni a vért kiszáradt ereimben, levegővel töltötte meg élettelen tüdőlebenyeimet, és munkára kényszerítette elgyengült izomrostjaimat. A történtek után egy teljesen újfajta érzés volt a futás. Mert valahogy őérte is futottam. Az elveszített árnykislányért. Akit még mindig, és olyan sokáig éreztem. Az ő elvesztése által átélt fájdalmak valahogy erővé és állhatatossággá konvertálódtak bennem. E kettő együtt pedig messzire repít. Minden eddiginél messzebbre.
Eljött a szeptember, és éreztem, ahogy napról napra, fokozatosan, újra alkalmassá válok az életre. Új céljaim, új feladataim lettek. És új érzéseim. Újra tudtam mosolyogni. Újra tudtam tanulni. Emberek között lenni. És újra tudtam szeretni.
Futottam. Minden egyes napon felvettem a futócipőmet, lesétáltam a gáthoz, és elindultam. Végigfutottam a gáttöltés kövektől hepehupás tetején, a falu végén rákanyarodtam az országútra, átfutottam Szobon, a kerékpárútra tértem, és meg sem álltam Nagymarosig, majd Kismarosig – egyre tovább és tovább. Nem azért, mert az eszem diktálta, hanem azért, mert a szívem. Ez így ment hetekig, mígnem azon kaptam magam, hogy immáron heti száznyolcvan, százkilencven kilométert futok. Sokan nem értették. Féltettek. Irigykedtek. Kételkedtek. Aggódtak. Kérdeztek. És kétkedtek. Hogy miért futottam ennyit? Csak úgy. Gondoltam, futok egy kicsit. Hogy jobb legyen. Aztán több lett belőle. Majd egyre több és több. Korábban sosem futottam semmi elől. Az érzésekért futottam, a szívemért, a lelkemért, az élményekért és a küzdés katarzisáért. Most azonban a múlt, a történtek elől futottam. Éreztem, addig kell futnom, amíg egyszer csak nem érzem azt: vége. Magam mögött hagytam a fájdalmat. A keserűséget. Gyermekem elvesztésének kínzó érzését. A ‘soha’ fájdalmas realitását. Persze, ez a ’vége’ nem egyetlen pillanat rövid eszmélése. Egyszer csak azon kapjuk magunkat: már minden jó. Egyszer csak azon kaptam magam: kifutottam magamból a fájdalmat. Magam mögött hagytam valahol az úton. A varázslatos Dunakanyar lankás kanyarulataiban, a reggeli napsütés táncoló páracseppjei nyelték el fájdalmaimat. A lelkem gennyedző sebei begyógyultak. Szívem pedig megnyílt. Testem megerősödött. Erősebb lett, mint valaha. És megállíthatatlan.
A Velencén novemberben megrendezésre kerülő 6 órás országos bajnokságra hosszú hezitálás után neveztem. Idén mindössze két komoly versenyem volt, a 100 kilométeres OB és az Ultrabalaton. Az egyik szenvedésekkel teli sikertörténet, a másik boldogságos kudarc. Furcsa mérleg. Hiányérzetet hagy maga után. A hiányérzet pedig nem hagy nyugodni. Szerettem volna a mérleg nyelvét megbillenteni. Mindegy merre, csak billenjen az a mérleg. Szerettem volna megmérettetni. Tudni akartam, valóban olyan erős vagyok-e, mint amilyennek érzem magam. Testileg és mentálisan egyaránt. És mivel kérdéseimre csak megmérettetés által kaphattam választ, hát beneveztem.
A verseny hete nem sikeredett a legideálisabbra. Ilyenkor ép eszű sportember rápihen a megmérettetésre. Én persze, soha nem ésszel csináltam a futást, hanem szívvel. Ő pedig ezen a héten is kiküldött futni, tulajdonképpen minden nap. A publikus online edzésnaplómat nem is mertem frissíteni, mert gondoltam, mindenki teljesen hülyének fog nézni… joggal. Nekem mégis jól estek ezek a futások, kellett mindegyik. Nézegettem a rajtlistát, és, mint mindig, most is próbáltam reálisan, sőt, inkább pesszimistán behatárolni; hol is van az én helyem. Optimizmus és pesszimizmus. Megállíthatatlanságérzés és nyugodalmas várakozás. Vakmerőség és bátorság. Akarat. Akarat. És akarat. Ezekkel az érzésekkel és nem kevés kilométerrel a lábaimban álltam rajthoz Velencén.
Makai Viki győzelme számomra egyértelmű volt. Olyan magától értetődő dolog volt ez, mint annak ténye, hogy az új, lilásfekete cipőmhöz a lilásfekete hosszúnadrágot fogom venni. Viki képességeit és tehetségét maximálisan elismerem, mélyen tisztelem őt és drukkoltam a győzelméért. Még úgy is, hogy biztos voltam benne. A rajtlistán Bálint Évi neve hagyott bennem komoly kérdőjeleket, informálódtam róla, szép eredményei voltak a közelmúltban, komoly ellenfélnek éreztem. Megérzésem és elgondolásom szerint vele és Zombory Erikával fogunk elsősorban küzdeni a dobogóért. Persze, rajtuk kívül is voltak ismerős és ismeretlen nevek a rajtlistán, sokan neveztek az OB-re, ami nem is meglepő. Mégiscsak a bajnoki dobogó a tét…
Lássuk hát, ki mire képes, induljon hát a verseny, induljunk már, fussunk, kezdődjön a küzdelem!!!
Órát nem vittem magammal, érzésből akartam futni, ahogyan ezt az edzéseimen is teszem. Kizárólag a szervezetem jelzéseivel akartam foglalkozni, érzésre kihozni magamból a legtöbbet. Vagyis egészen egyértelműen fogalmazva: szándékomban állt teljesen kifacsarni magam. Nem híreszteltem ugyan, de egyértelmű elvárásaim voltak magammal szemben. Minimum 65 kilométer teljesítését és/vagy a dobogó harmadik fokát tűztem ki célként. Csak ez lebegett a szemeim előtt.
Az első két-három kör megtétele után – 1150 méteres köröket futottunk – szépen elkezdett élni a testem. Beállt a pulzusom és a légzésem, bemelegedtek az izmaim és felmértem a pályát. Éppen ennyi kellett ahhoz is, hogy azt mondjam magamban: nem lesz meg a megálmodott táv. A kör fele ugyanis masszívan emelkedett. És hiába kompenzálja a pálya másik felén a lejtő, néhány óra elteltével ezek a dombocskák végeláthatatlan heggyé válnak. Kiszívják az ember erejét. Aljas módon, észrevétlenül, lassan, óráról órára, kilométerről kilométerre.
Perceken belül Viki és Dóri párosa mögött találtam magam. Mivel tempójuk pontosan megegyezett az általam kényelmesnek talált tempóval, úgy döntöttem, maradok. Tulajdonképpen ennél jobb helyen nem is lehettem volna. Úgy is lehet mondani: szem előtt tarthattam az abszolút esélyest és az egyik ’riválist’. Nem szeretem ezt a szót, valahogy nem illik az ultra versenyek hangulatához. Sokkal inkább versenytársként tekintek a körülöttem futókra, pláne azokra, akiket kedvelek – mert szimpatikusak, mert tiszteletreméltóak, mert szerethetőségük sokkal értelemszerűbb rivális mivoltuknál. Pillanatokon belül Doki bácsi és Németh Zoli is csatlakozott a társasághoz. Zolinak különösen örültem, csúnya achilles sérüléssel bajlódik évek óta, éppen ezért különös öröm volt őt futni látni. A verseny elejétől zenét hallgattam, így inkább csendes társ voltam, de Zolival váltottunk pár szót. Az első óra letelte után Viki hirtelen tempót váltott. Olyan radikálisnak tűnt a váltása, hogy szinte egyik pillanatról a másikra eltűnt a látótávolságomból. Dóri viszont nem tartott vele. Sőt, érzésem szerint lassult. Én ellenben jólesőnek éreztem az 5.20 körüli tempót, ezért hirtelen, ám ésszerűnek tűnő döntés után elhagytam a csapatot és enyhe tempóváltással én is tovább haladtam. Immáron egyedül. Sokat előzgettem, nem csak a 6, de a 4 órás mezőny futóit is. Másfél óránál ittam először, és innentől három körönként frissítettem. Két óra eltelte után néztem először a kijelzőre, ami azt mutatta, negyedik helyen állok. Ez pedig elgondolkodtatott. Viki még nem körözött le, ami azt jelenti, mégsem volt olyan radikális az a tempóváltás. Rajta kívül viszont más sem körözött le. Kvázi egy körben haladok az első három lánnyal, viszont fogalmam sem volt róla, kik lehetnek ők. A rajtnál nem láttam Bálint Évit, de egyértelműen rá tippeltem. A másik előttem haladó lány kiléte felől nem volt ötletem. Érzésem szerint folyamatosan tartottam az 5.10 körüli tempót, egészen a harmadik óra végéig. Ekkor valami megmagyarázhatatlannak tűnő holtpont ért utol, kétségbeesést, pesszimizmust, gyengülést és lassulást hozva magával. Talán mentálisan borultam meg, a bizonytalanság miatt, amit a helyzetem tudatlansága és ismeretlensége okozott. Jó lett volna egy kísérő, egy olyan társ, aki figyeli az ellenfeleket, ezáltal pedig én is pontosan tudhattam volna, ki és milyen távolságra van előttem. Végül Pecsenyét kértem a pálya szélén, próbálja megfigyelni, kik haladnak előttem és mennyivel. A következő találkozásunkkor Csabi már jelezte is: Bálint Évi halad előttem, nagyjából félkörnyi távolságban. Az nem sok. És még hátravan a verseny fele.
Öt órája futottunk, én ekkor már 5 perc körüli tempóban, amikor a frissítőasztalnál feltűnt egy lány, hosszú szőke haja szorosan összefogva, hosszú ujjú fekete felső, rövid fekete sort volt rajta és éppen frissített. Bálint Évi. Csabi kacsintott a távolból, intett – menjek. Én pedig mentem, hát persze, hogy mentem, meg sem álltam a frissítőnél, szinte láttam magam, ahogyan lassított felvételen egy határozott és órák óta rettenetesen vágyott lépéssorozattal elhaladok mellette. És ezzel a lassított, és emiatt roppant drámai és szentimentális mozgáskombinációval átvettem a harmadik helyet. Kacsintottam egyet Csabinak, jelezvén hálámat az információért, majd nekiindultam az utolsó órának.
Mentálisan eddig még nem éltem át ekkora nyomást, mint ami ebben a bizonyos utolsó órában várt rám. Rettenetes nyomás telepedett rám, hiszen nem tudhattam, hogy fog Évi reagálni a lekörözésre. Ha volt még tartaléka, visszaelőzhetett, hiszen törékeny volt az előnyöm. Mindenesetre megfogadtam, hogy lelki békém megőrzése végett nem fogok hátranézni. Az teljesen felőrölne. Az egyetlen hasznos és eredményre vezető taktikát választottam: még egy utolsót erősítettem a tempómon, és ettől kezdve stabilan 5 percesekben futottam. A cél felé. A bajnoki dobogó felé. Nem néztem többé az eredményjelzőre, nem álltam meg frissíteni sem, csak futottam. Úgy futottam, mint aki az életéért fut. Sorra haladtam el a többiek mellett, tudtam, éreztem, hogy erős a tempó, már 5 percen belül is futottam, nem tudom, nem tudtam, mert nem érdekelt semmi, csak a dobogó. Dübörgött fülemben a zene – azt hiszem, a bpm növekedése valóban egyenes arányban állhat a tempó növekedésével – hangyaboly-szerűen zsongtak a be-bevillanó gondolatok, emlékek, érzések fejemben. Sokat gondoltam az edzéseimre, a rengeteg befektetett munkára, a szüleimre, hogy mennyire büszkék lesznek rám, annak ellenére is, hogy életük nem egyszerű, amióta ennyit futok… Gondoltam az egyetemre, az új kihívásokra, és eszembe jutott az is, hogy ma este az étteremben harcsapaprikást fogok enni galuskával – mert iszonyatosan kívánom. Tudtam, van még valaki Viki és én köztem a második helyen, és azt is pontosan tudtam, hogy órák óta pár száz méterre futunk egymástól. De már ez sem érdekelt. Már nem érdekelt, ki ő, sem az, hány méterre van tőlem. A dobogóért jöttem, nem pedig telhetetlenségem kiéléséért. Teltek a percek, s a körök, egyre lassabban, én pedig fáradtam, de rettenetesen. Nem tudom, testem mely részeiből hívtam elő azokat a tartalékokat, amelyekkel lefutottam 67 kilométert és négyszáz métert a hat óra alatt. De azt hiszem, ez már nem a testemből jött. Ott ennek már nem volna helye.
Megkezdtem az utolsó tört kört, másfél perc volt még hátra, jött az emelkedő és még egy utolsó eszeveszett hajrá. Viki itt ért utol másodszor, kedves volt nagyon, gratulált és elismerését fejezte ki – ez pedig nagyon jól esett. Megszólalt a dudaszó. Akkora tempóban és lendülettel futottam, hogy megállni sem tudtam egy pillanat alatt. Leültem a járdaszegélyre, körözős versenyeken az idő lejárta után meg kell várni a versenybírókat. Közvetlen mellettem éppen senki nem volt, Vikiék olyan 30-40 méterrel fölöttem, egy másik nagyobb tömeg ugyanennyivel alattam várakozott. Ültem az út szélén, egyedül, arcomat a tenyerembe temetve, és folytak a könnyeim. Boldog voltam. Iszonyatosan és leírhatatlanul boldog. A megkönnyebbülés könnyei voltak ezek elsősorban, annak a megkönnyebbülésnek a könnyei, hogy megállhattam. Mert kemény volt ez a hat óra. Mindenem fájt, veszettül elfáradtam, de újra érezhettem azt a hihetetlen és nehezen megmagyarázható boldogságot, amit már annyira régen éreztem. A büszkeség, a küzdelem, a fájdalmak végessége, a megkönnyebbülés… és a győzelem könnyei voltak ezek. Akkor és ott ezeken az érzéseken kívül semmi más nem érdekelt. Egyfajta számadás percei ezek, amikor pillanatról pillanatra kapok vissza minden nehézséget, minden fájdalmat, időt, energiát és reményt – mindent visszakapok ezekben a pillanatokban, amit ennek a futásnak adtam. Sőt, sokkal többet. És amikor érzem, hogy a ’sokkal több’ is az enyém lesz, akkor kezdenek folyni a könnyek. Tudtam, biztosan tudtam, hogy ezt a versenyt, ezt az eredményt, ezeket az érzéseket senki, de senki nem vehette volna el tőlem. Az enyém volt. És az enyém lesz örökké. Lassan, a számadás percei elcsitulnak, s ekkor kezdi érezni az ember a világot. A fizikai fájdalmakat, a fáradtságot, ami pillanatról pillanatra elborít, mint egy vastag, fullasztó takaró. Nem olyan volt ez, mint a 100 kilométeres OB után, amikor az utolsó kilométerekre annyira elfogytam fizikálisan és mentálisan is, hogy a talpon maradásra kellett koncentrálnom, és csak arra tudtam már gondolni, hogy vége legyen. Akkor nem tudtam már mosolyogni, nem tudtam megkönnyebbülni és nem tudtam örülni. A célban is csak arra tudtam gondolni, hogy le szeretnék feküdni, a fűbe, a puha fűbe, és magzati pózban, összegörnyedve szeretnék zokogni. Ez most más volt. Most először éreztem azt, hogy ez egy korrekt verseny volt. Korrekt edzésmunka, korrekt önmagammal szembeni elvárásokkal. Mély, rettenetesen mély motivációkkal. A mostanra megérett és kiforrott, maximális alázattal. És az esszenciális állhatatossággal.
6 órás Országos Bajnokság, III. hely. 67,4 kilométer. (I. hely Makai Viktória, II. hely, Kisháziné Zombory Erika)
Köszönöm egyesületemnek, a Dunakeszi VSE-nek a támogatást, a hátteret, a sportbaráti tiszteletet és megbecsülést. Köszönöm, hogy megtanítottátok annak érzését, hogy nem pusztán magamért, a saját álmaimért, de másért, másokért is tudok küzdeni. Büszkeséggel tölt el az érzés, hogy értetek is versenyezhetek.