Munkám során kiemelten foglalkozom a trauma-élmények, illetve tapasztalatok, valamint a krónikus betegségek lélektani aspektusainak vizsgálatával, amely témákhoz saját élményből adódóan különleges érzékenységgel, empátiával és elkötelezettséggel közeledem.
Gondolkodásmódomhoz, életszemléletemhez a kezdetektől a tudattalan létezését és működését elismerő pszichodinamikus felfogás áll a legközelebb – és képezi elméleti tudásom gyakorlatba való átültetésének fontos részét. Segítői munkám során előtérbe helyezem – és kiemelten foglalkozom a lét egzisztenciális kérdéseivel. Az egzisztenciális szemlélet Yalom megfogalmazásában azt állítja, hogy ami kínoz bennünket, nem kizárólag genetikai sajátosságainkból, elfojtott ösztöneinkkel való harcunkból ered, nem csak (inadekvát) kapcsolataink, torzult gondolkodási formáink vagy a tudattalanba száműzött traumatikus emlékeink darabjaiból áll, hanem a saját létezésünkkel, a létünkben gyökerező félelmekkel való szembesülésünkből is. A félelmek pedig kérdések sokaságát szülik – ezeknek megválaszolása viszont már csak azért sem egyszerű, mert sajnos nem igazán szeretünk – vagy tudunk – szembenézni az igazsággal. A válaszokért – s így a tapasztalatokért – mindenkinek magának kell megküzdenie és felelősséget vállalnia. Szűkebb -s tágabb környezetünk – számunkra gyakran semmitmondó, felelősség nélküli, ámde könnyű utat ígérő – válaszainak, tanácsainak felszínes átvételével való megelégedés zsákutcát jelent.
A sok esetben traumák megélése által összeomlott, vagy érzelmi diszfunkcionalitásból eredően korábban nem is létező önazonos értékrend megteremtésére mindannyian képesek vagyunk. A sokszor éveken, évtizedeken keresztül tartó zsákutcák és illúziók világából, és a felszínes válaszokkal való megelégedés állapotából azonban nem könnyű kikeveredni. Módjára és mibenlétére általános módszer nem létezik, a belátás viszont esszenciális az első lépések megtételéhez.
Számomra természetes módon merül fel a kérdés: működhetek-e segítő szerepben, mélyére merülhetek-e a fent említett súlyos kérdéseknek anélkül, hogy feltárnám – akár önmagam, akár mások előtt – saját gyengeségeimet, saját küzdelmeimet? A szakmai hitelesség egyik alappillére véleményem szerint – a “sebzett gyógyító” -lét mellett – a szakmai önismeret gyakorlása, és tanításainak identitásunkba építése. Annak a kérdésnek az önreflektív tisztázása, hogy miért is választottuk ezt a hivatást? Segítői szándékunk mögött pusztán önzetlen segíteni akarás áll, vagy a saját sebeink, traumáink gyógyulásához vezető út lehetősége? Esetleg a kettő együtt? Bármi legyen is a válasz, hiszem, hogy önmagunk megismerése egész életünkön át tartó (és nem könnyű) folyamat, amit én is folyamatosan gyakorlok: nem csak szakmai képzéseken, hanem évek óta tartó pszichoanalitikus pszichoterápiában veszek részt. A saját terápiám számomra egy sokszor nehéz, de kétségtelenül (személyiség)építő és izgalmas felfedező út, ahol lehetőségem nyílik rá, hogy megértsem a nehézségeim és inadekvát működéseim mögött húzódó folyamatokat, összekapcsolhassam gondolati, érzelmi, viselkedéses és testi működésemet.
