“Félelem ragadott meg engem…”

A kórterem üres volt, de tudtam, ez pillanatnyi állapot. Talán már ma egy új beteg fog ezen az ablakon kinézni pont ebből a szögből, ahonnan most én nézek kifelé. Az ásványvizes flakonomból újra kifogyott a víz – ma már harmadszor. Pedig délelőtt 10 óra van, és a flakon másfél literes. Az négy és fél liter. Plusz a reggeli fél liter, azonnal felkelés után. Öt liternél járok. És szomjazom. 

Szeretnék kimenni és megtölteni a flakont, de nem szívesen mennék ki, miközben a gyakorlatvezető onkopszichológus éppen arról beszél, milyen speciális nehézségek léphetnek fel, ha egy személyiségzavarral élő személyt diagnosztizálnak rákkal. Megszédülök, néhány pillanatra bizonytalanná válnak az irányok; a fent és a lent, az előre és a hátra. Nekidőlök hátammal a falnak, ami biztos támaszt ad. Maradék erőmet arra használom, hogy a többiek ne vegyék észre: nem vagyok jól. Izzadni kezdek, folyik a sós víz a halántékomon, a falnak támasztott hátamon átnedvesedik a póló. Szívem ki akar szakadni a mellkasomból, amivel nem is volna baj, de nincs két egyforma szívverésem. Mi történik?

Fogalmam sincs, mióta ülök az Onkológiai Intézet lépcsőjén, azt viszont biztosan tudom, hogy még nincs dél, de hat liter víznél járok. Féléves gyakorlatomat töltöm az intézetben. Egészségpszichológiából. Ha rajtam múlik, már a nyáron jöttem volna, mert nagyon vártam, és a kutatásom is ebben a témában terveztem. De most, októberben is ugyanolyan izgalom és kihívás, hogy itt lehetek. Csörög a telefonom. A káosz legaljáról próbálom előkeresni. Hematológia.

A tizenöt év alatt, amióta D. doktor hematológia rendelésére (haza)járok (a vérvételeim számolását a gondozási könyvemben háromszáznál hagytam abba, évekkel ezelőtt, mondván: idióta pótcselekvés), talán egyszer sem fordult elő, hogy telefonon hívott volna. Pedig volt néhány emlékezetes – vagy inkább izgalmas – élmény, amelyeket közösen éltünk meg D. doktorral. Ő mindent röviden, lényegre törően és személyesen közölt. Szóval amikor megláttam a rendelő számát a kijelzőn, sok jóra nem számítottam.

Vannak dolgok, amelyekre nem lehet felkészülni. Amelyekkel mindannyian a kezdők ügyetlen tehetetlenségével állunk szemben. Az onkopszichológia iránt elkötelezett és a témában képződött pszichológusként is. Dolgok, amelyeket nem lehet humánus fokozatossággal a másik tudomására adni és tudomásul venni. Mert adott esetben egy szó az egész. Egyetlen szó, ami kivétel nélkül mindenkit arcon csap és derékba tör. Daganat. 2018 októberében az én orvosom szájából is elhangzott ez a három szótag. D. doktor most is rövid volt. És lényegre törő.

­***

Az onkopszichológiával kapcsolatos szakirodalom gyakran foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyan reagál az ember egy olyan határhelyzetben, amelyre nem lehet felkészülni. Soha többet nem lesz olyan semmi, mint amilyen annak a bizonyos szónak – a diagnózisnak – a kiejtése előtt volt. Akkor sem, ha nyugtatni próbálnak – ez a típusú daganat az esetek többségében nem rosszindulatú. A jóindulatú kifejezést nem véletlen kerülik: ez a daganat kezdetben lassú, majd gyors gyilkos, akkor is, ha nem rákos. Amikor a hematológusomtól megtudtam, hogy mellékpajzsmirigy daganatom van, és informálódtam a körülményekről, a legfontosabb feladatomnak éreztem, hogy megkeressem azt az orvost, aki a legjobb ezen a területen. A mellékpajzsmirigy daganatról röviden, általánosságban: az egyik legritkábban előforduló daganatos megbetegedés, az esetek többségében 50 éves kor feletti férfiakat érint… A lokalizációtól eltekintve ennek a szervnek semmi köze nincs a pajzsmirigyhez. Általában négy darab van belőle – apró mirigyek a pajzsmirigy hátsó oldalán. Szerepük a csontanyagcsere szabályozásában jelentős, rendellenességei a szervezet kalcium háztartására vannak hatással. És itt jön a lényeg: a kalcium anyagcsere igen szigorúan szabályozott folyamat. Már minimális kilengés – bármelyik irányban – komoly, életet veszélyeztető problémákat okozhat. Esetemben a rendszeres hematológiai vizsgálatoknak köszönhető a potenciális diagnózis: vérkalcium szintem az egekbe szökött, a parathormonnal együtt, ami a mellékpajzsmirigy hormonja. A vészesen magas kalcium szint gyakorlatilag valamennyi szerv működésébe beleavatkozik, így okozva életet veszélyeztető tüneteket. Hogy én mit észleltem mindezekből? Mivel a tizenöt évvel ezelőtti események óta igen ambivalens a betegségekhez és a tünetekhez való hozzáállásom (általában hárítom, tagadom bármiféle tünet jelenlétét, mondván, ha azt a betegséget túléltem, akkor bármi más csak apróság lehet, de a másik végletként a betegségtől való félelmem akár pánik közeli állapotként nyilvánulhat meg), csak utólag látom a jelzésértékű problémákat. Erősen korlátozottá vált a fizikai teljesítőképességem. A memóriám, gondolkodásom zavarttá, nehézkessé vált, általános lett egyfajta mélyen depresszív állapot. És az utolsó néhány hétben kialakuló, kínzó érzés: az állandó szomjúság. A parathormon fokozott működésének hatására a kalcium a csontokból a vérbe kerül, így a vérkalcium emelkedik. A szervezet pedig lassan kiszárad. Szívproblémák, hasnyálmirigy gyulladás, veseelégtelenség alakul ki. És néhány hét alatt felléphet a hiperkalcémiás kóma állapota.

Nos, megtaláltam. A legnagyobb szaktekintélyt az endokrin daganatok, ezen belül is a ritka mellékpajzsmirigy daganatok területén. Fel is hívtam az érintett klinikát, hogy érdeklődjek a várólistája felől – három hónapot mondtak. Elkeseredésemben levelet írtam az orvosnak, az interneten való hosszas kutakodás után meglelt e-mail címére, amelyben röviden felvázoltam a vizsgálati eredményeimet. A nem is remélt válasz még aznap megérkezett: néhány napon belül időpontot kaptam. Ez a gyorsaság megijesztett. És az életem minden területére kihatott.

***

Kedves Zs! Azért írok, mert sajnos a mai napon tudtam meg, hogy mellékpajzsmirigy daganatom van, vészesen magas szérum Ca szinttel. Emiatt számos vizsgálatra előjegyeztek sürgősségiben, sajnos éppen a holnapi onkopszichológia gyakorlat időpontjára is. Emiatt egészen biztos, hogy a kezdési időpontra nem tudok odaérni. Szívből remélem, hogy ez a hiányzás pótolható lesz (csoporttársaim jelezték, hogy minden információt át fognak adni a gyakorlattal kapcsolatban).

Megértésed előre is hálásan köszönöm! Üdvözlettel és köszönettel,

Tomán Edina

Kedves Edina! Köszönöm az értesítést. Egyeztettem a vezető pszichológussal, P.-rel és közös javaslatunkat írom: úgy gondoljuk, most az a legfontosabb, hogy a kivizsgálások rendben és gyorsan történjenek, hogy mihamarabb el lehessen kezdeni a kezelést. Az onkológiai gyakorlat ebben az élethelyzetben inkább kontraindikált a váratlanul kiderült személyes érintettség miatt. Az a tapasztalatunk, hogy túlságosan megterhelővé válhat ilyenkor a kórházi élmény Neked és a csoporttársaidnak egyaránt. Természetesen nem szeretnénk, hogy bármilyen hátrány érjen Téged a kialakult helyzet miatt, így a féléves gyakorlatodat alá fogjuk írni.

Ha lélektani segítségre volna szükséged a kezelések során, keress minket bizalommal.

Minden jót kívánok!

Üdvözlettel: Zs.

(Itt megjegyzem, fenti válasz után ért el egyfajta mélypont a betegséggel, illetve annak súlyosságával való szembesülés folyamatában… Napok teltek el ebben az állapotban, mire képes voltam reagálni a levélre. Közben persze óriási tempóban zajlottak az események.)

Kedves Zs. és P.! Először is köszönöm a megértést és a maximálisan segítőkész hozzáállást. Az első pillanatban megijedtem javaslatotok miatt, dühös voltam és kétségbeesett, mert a tanulmányaimat semmiképpen nem szeretném halasztani. Aztán persze, megértettem mindent. A diagnózis szerint primer mellékpajzsmirigy daganatom van, a hiperkalcémia miatt az orvosok sürgős műtétet terveznek. Mindezekkel kapcsolatban jövő hétfőn konzultálok a sebésszel.

Hálásan köszönök mindent!

Üdvözlettel, Edina

Kedves Edina! Egy ilyen helyzetre senkinek sincs rutinja: ebben mindenki kezdő. Nem várhatod el magadtól, hogy ne legyen hatással Rád, vagy a munkádra/tevékenységeidre. Egyeztessünk a későbbiekben is. Nyitottak és együttműködőek vagyunk, de felelősek is.

Várom/várjuk jelzésedet.

Jókat kívánok én is Neked.

Üdv, P.

Kedves Zs. és P.! Gondoltam, jelzem Felétek a fejleményeket. Gyakorlatilag a diagnózis óta annyira felgyorsultak az események, hogy a hétfői napon elő is jegyeztek műtétre, november 20-ra, a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán. Jó esély van rá, hogy nem rosszindulatú a daganat, így a jódizotóp utókezelés szükségessége egyelőre képlékeny. Amint túlleszek a nehezén, a kórházi időszakon, újra jelentkezem. 

Addig is hálával és üdvözlettel, Edina

***

A miért éppen velem történt kérdésen való rágódás meghatározó aspektusa volt 15 évvel ezelőtti klinikai halálból való felépülésemnek. Nem véletlen, hogy az akkor lényegében sikertelen volt. Nem lehet sikeres egy gyógyulás, egy feldolgozási folyamat, amikor egy egoista kérdésfeltevésre épül. A miért éppen velem történt egy félelmetesen egoista kérdés. És amíg ez a kérdés kavarog bennünk, a történtek feldolgozása és értelemadása, élettörténetünkbe való beépülése gyakorlatilag kudarcra van ítélve. Fentebb a mellékpajzsmirigy daganatról általánosságban írtam. Most írok róla úgy, ahogyan ez az én esetemben történt. Thrombophiliás vagyok, tizenöt éve véralvadásgátlóval élek, és ez így lesz életem végéig. Ennyi idő után nem pusztán arról van szó, hogy a kezelés miatt vérzékeny vagyok, hanem arról is, hogy a rengeteg gyógyszer hatására sok minden átalakult a szervezetemben. Akut beavatkozást végezni rajtam nem lehet, mert elvéreznék. Már egy foghúzás esetén is. Egy ekkora műtétet, mint egy daganat eltávolítása, kizárólag szigorú és komplex hematológiai előkészítés után lehet elvégezni. Magáról a véralvadásgátlás mindennapi megszokott formájáról le kellett állítsanak, viszont, mivel egyetlen napot sem lehetek alvadásgátlás nélkül, így két héttel a műtét előtt és két héttel utána is minden nap infúzió formájában kaptam azt az alvadási fehérjét, ami az én véremből hiányzik: az antithrombint. De emellett a véralvadásgátlás injekciós formáját is kaptam, naponta kétszer. A kitűzött műtét időpontjára, szinte órára pontosan kerül a véralvadási szintem beállítása egy olyan optimális szintre, amely mind a vérzés, mint a thrombózis-képződés szempontjából biztonságos állapotot jelent. Ez persze egy komplex és hosszadalmas folyamat. Minden napot a hematológián töltöttem, reggel 5-kor injekciós véralvadásgátló, két órával később vérvétel és mérés, majd infúziós antithrombin kezelés, újabb vérvétel és újabb véralvadásgátló. Minden nap, négy héten keresztül.

***

A kalcium szintem rohamosan emelkedett. A műtét előtti két-három hétben már félelmetes tempóban. Persze, a véralvadás beállítása miatt volt szükség ezekre a hetekre. Éreztem, ahogyan szárad ki a szervezetem, a napi tíz liter, vagy annál is több víz ellenére. Mivel túl vagyok már egy nyitott szívműtéten, a műtét elvégzéséhez szükséges volt szívsebészeti szakvélemény, illetve engedély. A Városmajor úti Szívsebészet a második otthonom. Ott születtem újjá, ott kaptam vissza az életem 2003 karácsonyán. Kontrollvizsgálataim évről évre jó eredményeket mutatnak. A kitűzött műtét előtt egy héttel viszont sajnos közel sem voltak örömteliek az eredmények. A hiperkalcémia miatt az EKG súlyos ritmuszavarokat mutatott. Mint mindig, az ambuláns lapomat részletes átolvasásra csak az utcán vettem elő, félúton a Klinika és a kedvenc Gina cukrászda között – ahol a rétes a legfinomabb a világon. A számokon és ábrákon átfutva az utolsó mondatokat kerestem – mindig ott van a lényeg. „Hirtelen szívhalál előfordulásának veszélye fokozottan fennáll.” A pillanat, amikor ezt a mondatot elolvastam, örökre belém égett. Nem a félelem vagy a kilátástalanság érzése volt ennek kiváltója, hanem a tehetetlenség. A szorító tehetetlenség, hogy legféltettebb kincsem került veszélybe, a szívem, ami tizenöt évvel ezelőtt borzasztó nehéz harcot volt kénytelen megvívni. És egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy most újra veszélybe került. Pedig ő nem tehet semmiről. Sírni kezdtem. Először csendesen. Majd egyre lüktetőbben és hangosabban. Reszkettem. Zokogtam. És iszonyúan féltem. Nem a daganattól. Hanem a múltból rám zúduló emlékbetörésektől. 

Ettől kezdve valami megváltozott. Talán elfáradtam, mire igazán szükség lett volna az erőmre és a lélekjelenlétemre. Az elmúlt hetek kezelései. A hajnali utazások vidékről a kórházba. Mindeközben az államvizsgára készülés, az utolsó vizsgák és a szakdolgozati kutatás. A bizonytalanság. A halálfélelem. Igen, a halálfélelem. Ettől a perctől a műtétig, illetve a műtét körüli időszakig olyan volt, mintha egy kapszulába zártam volna magam. A soha fel nem dolgozott sorstörésem áttetsző, ámde vaskos falú kapszulájába. (Bakó Tihamér ír a súlyos traumáról, mint sorstörésről.) Nem csupán arra jöttem rá, hogy az elmúlt másfél évtized során feldolgozottnak hitt újjászületésem, és a halál közelségének megtapasztalása valójában nem került feldolgozásra. Súlyos regresszióba estem. A falak napról napra közelebb kerültek egymáshoz, én pedig bénult voltam. Mozdulatlanul vártam, hogy kipréseljék belőlem a maradék levegőt. Nem emlékszem időszakra, amikor ennyire féltem volna a haláltól. Attól, hogy megismétlődik mindaz, ami tizenöt évvel ezelőtt történt. Attól, hogy újra egy pillanat lesz az egész, tehetetlenül zuhanok a földre, és ennyi volt. Eddig tartott. Ennek lehetőségét riasztóan közel éreztem. Több évnyi, a halál és a krónikus betegségek lelki tényezőit vizsgáló kutatómunka után saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy egy súlyos törést okozó traumatikus esemény feldolgozása nem egyetlen rétegben zajló folyamat. Az, hogy annak idején leírtam, önterápia formájában a magam esetlen és tapasztalatlan módján feldolgozni próbáltam a feldolgozhatatlant, nem jelent egyet azzal, hogy a történteknek valóban helyet és értelmet találtam életemben. Most, strukturált szakmai háttértudással és pszichoterápiás sajátélmény tapasztalattal már sok mindent másként látok: egy feldolgozási folyamatot inkább a hagyma rétegeinek hámozásához lehetne hasonlítani. Sok-sok réteg egymáson, amelyek különböző vastagságúak és így különböző jelentést is hordoznak. Rétegről rétegre haladva lehetőség van rá, hogy azokkal a (tudattalan traumatikus) emlékekkel is találkozhassunk, amelyeknek létezéséről az adott réteg kihagyásával nem is tudnánk. Ez viszont nagy valószínűséggel csak pszichoterápia segítségével sikerülhet. A feldolgozatlan, illetve nem megfelelő módon feldolgozott trauma emlékbetörések formájában újra eláraszthatja a tudatot, amit gyakran a történtekhez hasonló jellegű esemény vagy impulzus vált ki. 2018. novemberében velem is ez történt.

Tudtam, eljött az a pont, hogy nem menekülhetek. Saját nyílt szorongásom többé nem rejthetem az elmúlásról gondolkodó szakmai cikkek és a halálattitűddel kapcsolatos kutatások tudományos szavai közé, nem oldhatom fel hamis öndefiníciók mögött, és nem analizálhatom védekező mechanizmusaim vizsgálata nélkül. „Félelem ragadott meg engem, halálfélelem szállt szívembe.” Írta Gilgames, én pedig olvastam, s arra gondoltam, félelmemnek végre legalább tisztán kirajzolódó tárgya lett, hiszen ekkor már visszavonhatatlanul tudtam – a haláltól félek. Nem a diagnózis közlésekor, s nem is fizikai amortizálódásomat megélve, hanem lassan tizenöt éve. Persze, ez a tudattalan szorongás az évek során időszakosan hol erősödött, hol megszelídülve áltatott a feldolgozás reményével. Most, fizikai leépülésemmel szembesülve és ennek elfogadására kényszerülve a régi végesség-közeli emlékek elárasztottak, a szorongás pedig elviselhetetlenné vált. Szembe kellett nézzek vele. Beengedtem az életembe, gondolkodtam és beszéltem róla, mind közelebb és közelebb engedtem. Vele ébredtem, és vele álmodtam. Mégsem hagyott békességet. Mert még mindig csak a hagyma külső rétegeit hántoltam… Nem volt birtokomban a mélyebb rétegekben zajló feldolgozás adekvát eszköze. És annyira gyorsan történt minden. Teltek a napok, és fokozatosan épültem le. A néhány héttel azelőtti tiltakozás és hárítás után már egyértelműen sürgetni akartam az időt, türelmetlenül vártam a műtét napját. Szégyelltem magam félelmem miatt, és szégyelltem magam a halálomhoz való eddig ismeretlen és idegen viszonyulásom miatt. A múlt újra jelen lett, emléktöredékeim szinte megszálltak – ott éreztem magam újra, 2003-ban, fuldokolva, megállíthatatlanul az elmúlás felé tartva. Nem az idő számított, ami még hátra lehet – nem időben éltem meg az érzelmek nehézségét, hanem fájdalomban éltem meg az időtlenséget.

A műtét előtti nap esős délutánján a kórház folyosóján zokogtam a férjem vállán. Hangosan, fájdalmasan és olyan hosszan, hogy azt hittük, soha nem jön a megnyugvás. Talán az időtlenség kúszott be a kórház falai közé, az időtlen mozdulatlanság, ami egy kapszulában összezárta a kilátástalanságot, a halálfélelmet és a gyámoltalanságot, mindezekről lehasítva mindent, ami a realitás világára emlékeztet. Kislány voltam, aki mit sem tud kezdeni az időbeliség olyan fogalmaival, mint órák, napok, hetek… Kislány, aki nem tudja az időt, s így az időtlenséget értelmezni, aki csak azt tudja, hogy fáj. Valami nagyon fáj. 

A kórterem neonlámpáinak szemet bántó fényében könyörtelenül láthatóvá válnak félelmeink. Körvonalazódnak kételyeink, kilátásaink. Persze, a pozitív kilátások is, de azok csak lámpaoltás után. Ezek a fények a kontrasztos kilátástalanságot mutatják. És a holnap ilyenkor soha el nem jövetelének lehetőségét. Holnap megműtenek. Holnap kivágják belőlem azt a daganatot, ami testben – lélekben leamortizált. A daganatot, ami hosszú évek szorongását, veszteségét, fájdalmát és tudattalan traumáit magába zárva növekedett a nyakamban. Holnap más lesz a neonlámpák kontrasztja, és más lesz a szavak hangja, amiket kiejtek a számon. Más lesz a viszonyom a holnapokhoz, és más az értékrendhez. És ami a legfontosabb: más a tizenöt évvel ezelőtti, azóta fel-nem-dolgozott feldolgozhatatlanhoz. Homályos lett az este. Szóval ezt teszi a Frontin – eddig csak olvastam, hallottam, tanultam róla. Most megélem. Halványodik a halálfélelem, elmosódnak a kontrasztok. S velük együtt a kilátástalanság. Most már nem halhatok meg. Már csak néhány órát kell kibírnod, kicsi szívem. Most már nem adhatod fel. Nem adhatjuk fel.

Ahogy közeledett a műtét ideje, gondolatban egyre közelebb engedtem magamhoz 2003 december huszonnegyedikét. És valahogy összemosódott a jelennel. A múlt, ami valójában mindig is jelen volt. Ezért feldolgozhatatlan. A műtét délelőttjének végtelen és mozdulatlan várakozásában olyannyira magamba fordultam, hogy létezésemet sikerült a kínzó szomjúságra korlátoznom. Ott maradtunk ketten: a kínzó szomjúság és az az ÉN, ami tizenöt éve nem volt ennyire közel. Most viszont újra találkoztunk. Ott, a regresszió legeslegmélyén. Azt hiszem, ez volt a fordulópont. És a nyugvópont is egyben. Ott, a kórházi ágy izzadságtól ragadó lepedőjén vergődve ért utol az elfogadás. A történtek elfogadása. Ott, ahol szorosan összeért szomjúság és elengedés. A daganatban felhalmozódó elfojtások elengedése. Apró kis szervemmel együtt távoztak testemből. És távoztak lelkemből. A műtét jól sikerült. Az altatásból eszmélve mosolyogtam. Nem éreztem többé a kínzó szomjúságot. Csekély, tompa fájdalom jelezte a gyógyulást. De ez a fájdalom már más irányban lüktetett.

Nehéz volt kordában tartani a hirtelen visszájára forduló – a magasból zuhanásnak induló kalcium szint okozta görcsöket és zsibbadást, nehezebb, mint gondoltuk, de néhány hét alatt teljesen helyreállt minden. Szegényebb lettem egy apró, de beteggé lett szervvel, viszont gazdagabb az önreflexió eddig nem ismert aspektusaival. És egy új sebhellyel, ami a régivel együtt most éppen egy T betűt formáz. A betegségnél nincs nagyobb tanítómester. És én újra rengeteget tanultam. Legfőképpen gyengeségeimről és ezek eredéseként tudattalan mechanizmusaim mindenhatóságáról. Amelyek azonban hozzáférhetőek, ennek lehetőségével pedig elképzelhetőbbek és így talán már egyre kevésbé félelmetesek.

Túljutottál egy válságon, egy szenvedésbe csomagolt ajándékkal léptél elő a sötétből, azzal a tudattal, hogy győztél, sikerült. Veszteséggel, igen. (…) El tudtad fogadni a fájdalmat, és megértetted az értelmét. (…) Megtanultad, hogy vannak győzelmek a vesztesek számára is. (…) Már tudod, ha az igazságot keresed, önmagad mélyén kell rátalálnod. (Oláh, 2011)